1920 június 4 –én Franciaországban, egészen pontosan Versailles Grand Trianon épületében a világtörténelem talán legsúlyosabb diktátuma került aláírásra. Példátlan módon egy szuverén ország kétharmadát csatolták el, mindenfajta enyhítés, megegyezés vagy szakmai alapú érdemleges megvitatás lehetősége és esélye nélkül. A végeredmény egy megcsonkított ország és egy soha nem felejtő nemzet lett.
A tragikus békediktátum megszületésének körülményei azonban a mai napig kérdésesek. Miért voltak ennyire könyörtelenek velünk? Miért volt ennyire szigorú a verdikt? Miért zárták ki az érdemleges megvitatás minden lehetőségét? Miért csak Apponyi gróf előadásával és nem valódi párbeszéddel védekezhettünk? A válaszok spekulatívak, hiszen a döntnökök, főleg Georges Clemenceau motivációi éppúgy rejtve maradtak az idők során, mint a háttérben folyó, előlünk (és a világ elől) eltitkolt tárgyalások, alkuk és nagyhatalmi diskurzusok. Ugyanakkor az ismert források a későbbi események illetve a történelem logikája alapján körvonalazható a diktátum mögött meghúzódó szempontrendszer.
Első helyen ki kell emelnünk, hogy az 1919 január 18 -án ünnepélyesen megkezdődő párizsi békekonferencia legfőbb célja az első világháború lezárásán túl, az öt vesztes ország megbüntetése, de legfőképp egy új Európa kialakítása volt. Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország illetve az USA (mely később a németekkel megkötött első békeszerződést követően faképnél hagyta a további tárgyalásokat) a Nyugat-európai érdekeket érvényesítő, új rendszer kialakításán fáradozott. Ezt segítette a határok új nyomvonalának kialakítása, egyes államok meggyengítése, bizonyos birodalmak felszámolása és például a Kisantant 1921 június 7-én történő megalakítása is. Ebben az „eszmei koordinátarendszerbe” helyezve kell vizsgálnunk a trianoni diktátumot is.
A legfontosabb nyugati érdekek között szerepelt az erős Közép-európai birodalomként számon tartott Monarchia felszámolása, a kommunista jellegű – vagy a kommunizmus megjelenésének kockázatát magában hordozó – rendszerek azonnali felszámolása és végül a nyugatbarát – vagy legalábbis Szovjet-Oroszországtól és a vesztes hatalmaktól távolságot tartó – antantpárti kis országok helyzetbe hozása. Ha alaposabban megnézzük a három említett célt, világosan érzékelhető, hogy Magyarország mindhárom témakörben érintett volt.
Részesei voltunk a Monarchiának, amellett a konferencia idején (1918 őszétől, Károlyi Mihály polgári rendszerében) előbb egy baloldali jellegű, szociáldemokrata behatású, majd 1919 márciusától már kifejezetten kommunista (tanácsköztársasági) vezetés érvényesült hazánkban, és körülöttünk csupa olyan „kisállam” helyezkedett el, melyek mind nyugatbarát politikában lehettek érdekeltek. Így háromszorosan is abba az irányba mutatott minden, hogy hazánk legyen a leginkább szankciókkal sújtott, legnagyobb vesztes.
Volt azonban még két másik körülmény is, melyek szintén ellenünk szóltak. Először is Németország kérdése. Bár Berlin volt az első világháború legnagyobb ellenfele az antant számára, a nyugati hatalmak már 1920 környékén kalkuláltak a későbbi évtizedek gazdasági távlataival. Franciaország és Nagy Britannia csak úgy tudta fizetni ugyanis kölcsöneit az USA –nak, ha neki meg Németország tud fizetni. Ha viszont a németeket földbe tiporják a lehető legszigorúbb békefeltételekkel, akkor a német gazdaság nem áll talpra belátható időn belül és így fizetni sem fog tudni. A történelem későbbi alakulásából ma már tudjuk, hogy a nyugat valóban rehabilitálta Németországot 1924 -től kezdődően. Megszületett a Dawes-terv, a Locarno szerződés, majd a párizsi békék után 6 évvel a Népszövetségbe is felvették Németországot és végül 1932-ben szinte teljesen elengedték minden jóvátételi tartozását is. Párizsban tehát a békekonferencia nem kívánt példás szigorral lesújtani a németekre, hiszen leendő, jövőbeni gazdasági partnereikről volt szó.
Mindez azonban nem állt a Monarchiára és benne a magyarokra. Az Osztrák-Magyar Monarchia 1918 őszén magától is szétesett, a nyugatnak csak arra kellett ügyelnie, hogy véletlenül se tudjon újraalakulni. (Ezt garantálta a francia bátorításra 1921-ben létrejövő Kisantant, román, szerb és cseh részvétellel.) Egyszerűen szólva: „a Monarchia vitte el a balhét” az első világháborúért. Ám itt is lényeges kiemelni egy fontos körülményt: Ausztriának életképesnek kellett maradnia, mert Németországgal való egyesülése Berlin nem kívánt túlhatalmát hozta volna. (Egy Ausztriával megerősített Németország már túl erős gazdasági fölényt hozhatott volna idővel. Ahogyan ez meg is történik majd Hitler alatt.) Mivel tehát a megbüntetésre kiszemelt Monarchia osztrák felét kímélni kellett – hogy önállóan is életképes maradjon és ne kelljen Németországgal egyesülnie – Magyarország megkurtítása maradt a fő cél.
A korábban említett két nyugati cél közül a másikat a körülöttünk lévő országok és főleg Románia „kielégítése” jelentette. Románia ugyanis 1916-ban titkos tárgyalásokban egyezett meg az antant hatalmakkal arról, hogy ha átáll, akkor megkaphatja Erdélyt. A románok 1882-ben még Németország és a Monarchia szövetségét (Hármasszövetség) támogatták, ám a háború harmadik évében ügyes alkut kötve átálltak az antant oldalára. Ez az alku érvényesítésre is került a Párizs környéki békék tárgyalásai során. Ugyancsak erős lobbi tevékenységet fejtett ki Párizsban Csehszlovákia külügyminisztere Eduárd Benes, aki gátlástalan követeléseivel, dunai határokkal rendelkező, sőt szinte az Alföldig lenyúló cseh államot akart kicsikarni. A nyugati hatalmak érdekeltek voltak egy erős, antant-barát és inkább velük szövetséges, mint a német, orosz, vagy magyar érdekkörhöz „húzó” Csehszlovákia kialakításában. Benes tehát könnyedén el tudott fogadtatni olyan szempontokat is a határok kijelölésénél, melyek a legkevésbé sem voltak igazságosak.
Itt kell megemlíteni, hogy bár a Párizsi Konferencia a "népek önrendelkezési jogának" hangoztatásával végezte a határkijelöléseket, valójában egyáltalán nem erről volt szó. Ha valóban odafigyeltek volna a Kárpát-medencében élő népek elhelyezkedésére, akkor a sokat hangoztatott "önrendelkezési jogot" a szlovákok, románok és szerbek csak a valójában lakott területeiken kaphatták volna meg. Vagyis a határ északon nem a Dunánál, keleten nem a Partiumban, délen pedig nem a Vajdaságnál lett volna kijelölve. A Duna mentén nem éltek ugyanis számottevő mértékben szlovákok (vagy csehek) hanem túlnyomórészt magyarok laktak és a Partiumban is, csakúgy mint a Vajdaságban magyar többség élt. (Ma már ez sajnos nem igaz.) A valódi határkijelölési szempontok akkor lettek nyilvánvalóak, amikor például a Szatmárnémeti–Nagyvárad–Arad–Temesvár vasúti fővonal jelentőségét Románia elismerte vagy amikor Benes a dunai hajózási kereskedelemben való cseh részvétel fontosságáról beszélt.
Összességében elmondható, hogy a román, cseh és szerb küldöttek követelései, vasútvonalakra, dunai hajózásra és egyéb önös szempontokra hivatkozó határmódosító javaslatai azért találtak megértő fülekre Párizsban, mert az antant-politika eleve a Monarchia szétverését, és a velük szövetségre lépő kis államok megerősítését célozta. Ez és nem más volt az oka annak, hogy északi határunk a Duna mentén, a keleti pedig a Szatmárnémeti - Temesvár vonaltól nyugatra lett kijelölve. Kellett a cseheknek a Duna-part a románoknak pedig a partiumi fővasút.
A felsorolt okok miatt, de legfőképp azért, mert Magyarországon 1918 őszétől 1919 novemberéig nem volt olyan kormány, melyet Párizs elfogadott volna, hazánk képviselőit egyszerűen el sem hívták békekonferenciára. Magyarok nélkül nyílt meg Párizsban az első világháború lezárását célzó tárgyalássorozat 1919 január 18-án, és magyarok nélkül is zajlott egészen 1920 januárjáig, amikor az Apponyi-féle küldöttség meg nem érkezett a francia fővárosba. Erre az időpontra viszont szinte már mindent eldöntöttek rólunk, … nélkülünk.
Harmat Árpád Péter
2016.06.05. (14:35)