Szerző: Harmat Árpád
A HBO csatornán 2019 tavaszán futó öt részes minisorozat, melynek címe "Chernobyl" óriási népszerűségnek örvend és újra fókusz alá helyezi a csernobili atomkatasztrófa részleteit. Úgy tűnik az emberek érdeklődése ma sem csökkent az 1986-ban történt tragédiát illetően. A filmsorozat, melyről a Kritikus blog elemzést készített, most újra felidézi a hajdanán történteket.
Az esemény olyan katasztrófa volt annak idején, melyre egy bizonyos életkor felett szinte mindenki emlékszik. Én magam épp 13 éves voltam akkoriban és az atomerőműben történt robbanás napján iskolámmal együtt egy honvédelmi napon vettem részt (vagyis reggeltől késő délutánig a szabadban tartózkodtam) ami miatt később szüleim hosszú évekig aggodalmaskodtak (a hazánk légterébe is eljutó sugárszennyezésre gondolva). A Szovjetunió vezetői napokig tagadni próbálták a tragédiát és csak bizonyos országok (pl. a svédek) számonkérő nyilatkozatai és sugárzás-mérései hatására ismerték el a katasztrófa tényét. De nézzük a tényeket, mi is történt pontosan a csernobili erőműben?
Mintegy 33 évvel ezelőtt, 1986 április 26-án, hajnali 1 óra 23 perckor a Szovjetunióban (ma: Ukrajna), a Csernobil és Pripjaty városok közt található Lenin atomerőmű 4-es reaktorában két hatalmas robbanás történt. Az erőműben négy darab RBMK típusú, grafit-moderátoros, könnyűvíz hűtésű, forralóvizes, egyenként 1GW villamos teljesítményt leadó reaktor működött ekkoriban (és tervezés alatt állt még két reaktor megépítése).
A váratlan robbanások hatására az elkövetkező 10 napban (amíg az oltás zajlott) körülbelül 200 ezer terabecquerel radioaktív anyag került a környezetbe. (A becquerel a radioaktivitás mértékegysége, melyet Henri Becquerel francia fizikusról neveztek el, 1903-ban. A sugárzási dózist pedig sievert -ben mérik, Rolf Sievert svéd fizikus után.) A csernobili sugárzás 13-szor volt nagyobb az atomerőmű közelében, mint 2011-es fukusimai katasztrófában és 2000-szer nagyobb, mint a hirosimai robbanásban mért szennyeződés. (Hirosima után 89, Fukusimánál pedig 15 ezer terabecquerel sugárzást mértek.)
A robbanás közvetlen előzménye és kiváltó oka az volt, hogy a katasztrófa előtti napon a 4-es blokkot karbantartásra, illetve egy kísérletre akarták előkészíteni. A kísérlet során a pót-generátorokkal való hűtést akarták tesztelni, felkészülve egy olyan esetre, ha egy áramszünet miatt erre volna egyszer szükség. Megkezdték tehát a fokozatos leállítást, ám ennek végrehajtása a biztonsági rendszabályok megszegésével (sőt a biztonsági berendezések kiiktatásával) történt. A szabálytalan leállítási procedúra során az eleve hibás tervezésű erőmű 4-es blokkjának reaktora instabil állapotba került, mert túlságosan alacsony szintre csökkentették a teljesítményét és a neutronok elnyelésére szolgáló szabályzórudakat is túl nagy arányban távolították el a hűtővízből. Fokozta a problémát a szabályzórudak hegyének grafitbevonata, melyet a későbbi szakértők tervezési hibának minősítettek. (A korábban széntüzelésű erőművekkel foglalkozó igazgató, illetve a nukleáris tengeralattjárók atomreaktoraihoz értő főmérnök-helyettes valószínűleg nem tudta [vagy nem vette figyelembe], hogy a reaktorok 20%-ra történő teljesítménycsökkentése óriásira instabilitást okozhat.)
Bár az erőmű Pripjaty városában található, mégis Csernobili erőmű néven emlegették (teljes neve: Csernobili Vlagyimi Iljics Lenin Atomerőmű - Чернобыльская атомная электростанция имени Владимира Ильича Ленина)
Ellenőrizetlen láncreakció indult tehát el, melynek végén egy gőzrobbanás következett be a hűtőrendszerben, majd később még egy robbanás magában a reaktormagban. A detonációkban lerobbant a reaktor-épület teteje és meggyulladt a moderátorként alkalmazott 1700 tonna grafit is, melynek eloltása alatt (8-10 napon keresztül) folyamatosan került radioaktiv anyag a környezetbe. A reaktorban lévő kripton és xenon 100% -a, jód-, tellúr és cézium-izotópok 20-40% -a került a légkörbe. A robbanások után az erőmű vezetése nem rendelt el azonnali riadót, sőt 24 órán keresztül bagatellizálta a történteket. Újabb 12 órának kellett eltelnie, mire - épp 36 órával a tragédia után - megindult a katasztrófa-elhárítás. Gorbacsov pedig - a Szovjetunió akkori vezetője - még ezt követően is arra törekedett, hogy a világ ne értesüljön az esetről.
Az első órákban egyáltalán nem mérték a sugárzást az erőműben és a felrobbant reaktor közelében, sőt a dozimétereket elő sem keresték. Az első mérések fél nap elteltével (a reaktor mellett használva) kiakasztották az 1000 röntgenig mérő műszereket vagyis bőven 10 sievert/h feletti lehetett a sugárzás szintje. (1 röntgen/h = 10 millisievert/h) Ennek dacára az első 12 órában úgy kezelték a problémát, mintha 3-4 röntgen/h (vagyis 30-40 millisievert/h) lenne mindössze a sugárzás.
Mintegy 20 órával a robbanás után érkezett a döntéshozókhoz az első valós mérési eredmény, ami állítólag (a filmben elmondottak szerint) 15 ezer röntgen volt (azaz 150 sievert), mégpedig a 4-es blokk közelében. Felelőtlenség kísérte minden szinten az első órák cselekvéseit. Az első számú nagy kérdőjel a csernobili atomkatasztrófa kapcsán, hogy mennyi lehetett valójában (és pontosan) a radioaktvititás a tragédia utáni órákban (és napokban). Vajon mennyire valósághű a 150 sievert?
A második kérdőjel a felelősséggel kapcsolatban vetődik fel: pontosan kik, milyen szintű vezetők, mérnökök, operátorok voltak felelősek a hibás konstrukciójú atomerőműért illetve a reaktor szabálytalan leállításáért? Mivel a Szovjetunió akkori vezetése inkább az egész ügy bagatelizálásában és eltussolásában volt érdekelt, a lefolytatott vizsgálat is csak felszínesen zajlott és szinte kizárólag a helyi szakemberek hibáira fókuszált. A katasztrófa után egy évvel, 1987 júliusában Csernobil kultúrházában zajlott a felelősök elleni per.
Összesen nyolc vezető és dolgozó felelősségét vizsgálták: az első számú vádlott Viktor Bruhanov igazgató volt, illetve az erőmű főmérnöke, Nyikolaj Fomin és helyettese, Anatolij Gyatlov. A második felelősségi körben szintén vád alá helyezték Borisz Rogozskin ügyeletes főmérnököt, Alekszandr Kovalenko műhelyvezetőt, Jurij Lauskin biztonsági felügyelőt, Alekszandr Akimov éjszakai műszakvezetőt és Leonyid Toptyunov operátort. A két utóbbi személy nem érte meg a tárgyalást, még 1986 tavaszán meghalt (néhány héttel a tragédia után) sugárbetegségben. A pert alig három hét alatt lefuttatták, mindvégig az emberi felelősség kihangsúlyozása felé terelve a tanúvallomásokat és nélkülözve a független szakértőket. A három főbűnösnek tartott vezetőt (Bruhanovot, Fomint és Gyatlovot) 10-10-10 évre ítélték, a többiek 2-5 év közti szabadságvesztést kaptak. (Megjegyzendő: egyik elítéltnek sem kellett a teljes büntetését letöltenie, 5 éven belül mind szabadultak. A sokak által legfőbb bűnösnek tekintett Gyatlov 1995-ben halt meg, szívelégtelenségben.) Nagy kérdés, hogy a katasztrófa okai közt milyen arányban szerepelt konstrukciós hiba és milyen arányban gondatlanság.
Bruhanov, Gyatlov és Fomin a vádlottak padján (foto: Reuters)
Ami az áldozatok számát illeti, - ami a harmadik kérdőjel - a csernobili katasztrófa miatt elhunytakat négy csoportba sorolhatjuk: az elsőbe tartoznak az erőmű dolgozói (akik a tragédia éjszakáján a 4-es blokk közelében dolgoztak), a másodikba a legelsőként helyszínre érkező szakemberek tartoznak, a harmadik csoportba az úgynevezett likvidátorokat sorolhatjuk (azon részüket, akik az erőmű közvetlen közelében tevékenykedtek) a negyedikbe pedig mindazokat a környékbeli lakosokat, akik a későbbi években hunytak el a balesettel összefüggésbe hozható rákos megbetegedésekben.
Valery Legasov professzor (1936-1988) a katasztrófát kivizsgáló bizottság feje, aki két évvel a katasztrófa után öngyilkos lett (a filmben Jared Harris alakítja)
Ami a legelső csoportot illeti: a detonációban két fő azonnal, egy harmadik pedig másnap vesztette életét. A robbanást követő hét nap alatt további 28-an haláloztak el súlyos sugárbetegség miatt (és még 20-an az elkövetkező években). A második csoportot azok a katasztrófa-elhárításon dolgozó személyek alkotják, akik legelőször érkeztek a helyszínre és így a legnagyobb sugárdózist kapták (nagyrészt a hiányos tájékoztatásuk, elégtelen védőruházatuk és a sugárzásmérők hiánya miatt). Főleg katonák, tűzoltók, bányászok és belügyminiszteri dolgozók kaptak ilyen módon azonnali halálos sugárzás-mennyiséget, amikor a lángoló 4-es reaktor tüzét próbálták eloltani és az erőművet illetve környékét stabilizálni. Mintegy 237 főre teszik a számukat (legnagyobb részük tűzoltó).
A harmadik csoportba sorolhatóak a "likvidátorok" akik a katasztrófa teljes övezetében dolgoztak. Összesen 510 ezer katona és munkás állította ugyanis helyre a katasztrófa sújtotta területet, miközben a helyi lakosság kitelepítését is segítette. A félmilliós létszám 15% -a (75 ezer ember) munkája során 500 milisievert feletti sugárzásdózist kapott, mert olyan övezetekben dolgozott, ahol az egy m2 -en a Cs-137 izotóp általi szennyezettség meghaladta az 555 kBq/m2-t. A Greenpeace 2005-ös jelentése szerint (melyet a szervezet az ENSZ -nek készített) közülük 7190 katona és munkás halt meg olyan okból, melyet a nagy sugárzással áll összefüggésben. A negyedik áldozat-csoportba a kitelepítettek tartoznak és mindazok a környékbeli lakosok, akik a későbbi években (évtizedekben) daganatos betegségekben hunytak el. Számuk a jelentés szerint legalább 460-470 ezer lehet (közülük legalább 6 ezer a kitelepítettek közül került ki). Így mindent egybevéve közel fél millió Csernobil halálos áldozatainak száma, akik közül közül 7477 -en szinte teljes bizonyossággal a katasztrófa miatt vesztették életüket. Részletezve: 51 fő az erőmű dolgozói közül, 237 fő a katasztrófa elhárítók közül és 7190 fő az erőmű közelében élő, dolgozó vagy a kitelepítésben résztvevő katonák közül. Más becslés szerint az 51 erőműben dolgozó áldozathoz "csupán" 83 olyan halálesetet lehet adni, mely egészen biztosan a katasztrófa miatt történt (tűzoltók katonák, munkások). És teljesen ismeretlen (bizonyíthatatlan) a lakosság körében kialakult halálesetek száma. (Akárhogyan is nézzük, 288 vagy 134 ember egészen biztosan az ottani helyzet miatt halálozott el.)
A fenti képen a szétrobban 4-es reaktorház látható 1986-ban, még füstölgő állapotában, levegőből fotózva az épületet.
A hivatalos áldozatszám
A hivatalos áldozat-szám az ENSZ 2006-os jelentése szerint jelenleg 54 fő! Ők azok, akik egészen bizonyosan a katasztrófa miatt haláloztak el: ketten a robbanásban közvetlenül, a többiek pedig a 4-es reaktorban aznap szolgálatot teljesítők közül sugárzásban megbetegedett dolgozók illetve az elsőnek odaérkező tűzoltók voltak. Mindannyin a moszkvai 6-os kórházba kerültek és ott is hunytak el. Közülük a legnagyobb sugárdózisban részesülők: például Ignatyenko (tűzoltó), Akimov (mérnök), Toptunov (mérnök) és Sztinyikov (főmérnök helyettes) olyan iszonyatos szenvedésen mentek keresztül haláluk előtt, ami szinte elképzelhetetlen a hétköznapi emberek számára.
Sajnos nem tudni, hogy az 54 elhalálozotthoz mennyi áldozat számítódik még hozzá: például az a 100 bányász biztosan, akik a katasztrófa utáni napokban alagutat fúrtak (kézi szerszámokkal) a felrobbant atomreaktor alá, hogy ott folyékony nitrogénnel hűtsék le a felgyülemlő rádioaktív lávát. Ezzel egy újabb katasztrófát hárítottak el, amiért viszont az elkövetkező néhány évben az életükkel fizettek. E sorok írójaként tehát személyes véleményem az, hogy az 54 elismert áldozathoz a 100 bányászt hozzáadva, 154 főnek kellene a hivatalos áldozatszámnak lennie, amihez a Greenpeace 7190-es számát (katonák, likvidátorok) is hozzá kellene adni. [A témában ajánlott poszt: Mizantrop blog: Csernobil áldozatainak száma.]
Csernobil hősei
A csernobili katasztrófa története tele van hősökkel. Hősök voltak a fentiekben említett bányászok, akik meggátolták a láva okozta katasztrófát. Ugyancsak természetesen hősök voltak azok a bátor tűzoltók, akik napokig oltották a reaktorházat, majd sorra meghaltak (sugárbetegségben) és végül hősök voltak azok a búvárok is (hárman), akik megakadályozták a harmadik robbanás bekövetkezését a tragédia után néhány nappal. A három férfi (Alekszej Ananenko, Valerij Bezpalov és Borisz Baranov) egy 20 ezer literes vízgyűjtő medencébe merültek le a reaktorház közelében, hogy leengedjék, mert az a veszély fenyegetett, hogy a medencét eléri a felette lévő reaktormagból kifolyó olvadt anyag és ez gőzrobbanást okozhat. A detonáció végzetes lehetett volna, mert a légkörbe óriási mennyiségű - és Európa nagy részébe is eljutó - mérgező anyagot juttatott volna. A három bátor önkéntes azonban megakadályozta az újabb tragédiát. Sorsukról megoszlanak a hírek: az azóta megjelenő cikkek nagy része szerint mindhárman meghaltak a küldetésük utáni hetekben, míg Andrew Leatherbarrow (aki könyvet írt a katasztrófáról) tudni véli, hogy túlélték a küldetést és évtizedekkel később hunytak csak el. Nem tudni mi az igazság, de szerintünk nem valószínű amit Leatbarrow állít túlélésükről. Mindenesetre sorsuk a tragédia egy újabb kérdőjele (mely már a negyedik).
Ugyancsak a csernobili katasztrófa hőse Volodimir Mikitovics Sevcsenko kijevi rendező is, aki élete feláldozásával készített dokumentumfilmet a felrobbant atomerőműben és annak környékén. Már három héttel a katasztrófa után, 1986 május 16-án a helyszínre érkezett és azonnal nekilátott a forgatásnak. Összesen 100 napot töltött a felrobbant 4-es reaktor és a környék filmezésével, mely munka végére akkora sugárdózist kapott, hogy 1987 március 29-én belehalt a sugárbetegségbe. Nem érhette meg filmje bemutatását, melynek a "Nehéz hetek krónikája" címet adta.
Sevcsenko a reaktor filmezése közben
Megdöbbentő módon a katasztrófa után fél évvel a csernobili atomerőmű sértetlen blokkjait újra működésbe helyezték (1986 október 1-én) és a létesítményt csak 2000 decemberében állították le végleg. A katasztrófát okozó és sugárzó állapotú 4-es reaktor fölé 1986-ban beton szarkofágot emeltek 7 ezer tonna acél és 410 ezer köbméter beton felhasználásával. Huszonöt évvel később azonban (2011-ben) a szarkofágon repedések jelentkeztek, így megkezdődött egy új, modernebb acél-szerkeszet építése. Ennek átadására 2016 novemberében került sor. Az új acélborítást, mely 1,5 milliárd euróba került, külön sínpályán csúsztatták a reaktor fölé, hossza 110 méter, szélessége 257 méter, magassága 105 méter, tömege pedig 36 ezer tonna.
A csernobili erőmű új acél-szarkofágjának épitése
A komoly védelmi intézkedések dacára ma Csernobil és Pripjaty is kísértetvárosok. A hajdan 13 ezer lakosú Csernobilban és a 49 ezer fős Pripjaty városában nem lakik senki (csupán néhány száz fő dolgozik az övezetben, váltásokban). Az állandó lakosok száma csekély, de közéjük tartozik Viktor Petrovics Bruhanov, az erőmű egykori igazgatója, akik börtönből való szabadulása után a kísértetváros Csernobilban telepedett le.
A fenti képen Pripjaty kísértetváros látható, mely napjainkban elhagyatott épületek sokaságából áll. A terület engedéllyel bejárható, az oda érkezőket a városban nagyjából 0,2 és 40 mikrosievert/h közti sugárzásdózis fogadja (ami veszélytelen; összehasonlításként: Magyarországon ÉVENTE 2400 mikrosievert a sugárzás, azaz napi 6, óránként 0,27), de Csernobilban és Pripjatyban bizonyos területeken - pl. a kórház alagsorában, illetve az erőmű környékén - 0,5 sievert/h dózist is eléri (ami fél millió mikrosievert/h).
Ami az emberre veszélyes sugárzásdózist illeti: szakértők szerint évi 0,1 sievert (100 milisievert) sugárzás már rákot okozhat (a páciens későbbi élete során), egyszeri alkalommal kapott 1 sievert, betegséget okoz ugyan, de még nem halálos; viszont egyszeri 5 sievert sugárdózis a sugárfertőzöttek 50%-át megöli 30 napon belül. Alexander "Sasha" Yuchenko, aki a robbanáskor a 4-es reaktornál dolgozott (ő tartotta azt a vas ajtót, melyen keresztül a gyakornokok bementek megnézni a reaktorzónát) csodával határos módon élte túl a 4,1 sievert sugárzást. Utána 1 évig volt kórházban és még bőrátültetést kapott.
1986-ban az atomerőmű 30 km-es körzetéből 350 millisievert/h (0,35 sievert/h) terhelésnél kezdték kitelepíteni a lakosságot. (Egyébként egyes szakértők szerint a csernobili atomreaktor-robbanás utáni órákban és napokban a közvetlen közelben egészen 300 sievert/h értékig is felmehetett a sugárzás szintje.)
A csernobili 4-es blokk az új acélszarkofág elhelyezése előtt és után
A szarkofág és közvetlen környéke jelenleg lezárt terület, oda már senkit nem engednek. A két érintett városban való tartózkodás - főleg a veszélyesebb övezetekben - egyszerre csak néhány órára javasolt. A helyszínen dolgozókat folyamatosan váltják, hogy egyszerre 10-14 napnál senki ne tartózkodjon az erőmű 30 km-es közelében. Ez pedig így lesz még nagyon-nagyon sokáig. A hajdan működő Lenin atomerőmű környéke még vagy 10 ezer évig lakhatatlan marad.
Harmat Árpád Péter
Kiegészítés, a film, a könyv és az áttanulmányozott magyar illetve angol nyelvű források alapján: Egészen elképesztő az a mérhetetlen tudatlanság és felelőtlenség, ahogyan az egész katasztrófát az első 72 órában kezelték a helyi "szakemberek" és hivatalos szervek. A kivezényelt tűzoltók például mindenfajta védőfelszerelés nélkül mentek a lángoló atomreaktor közelébe, ahol 300 sievert/h sugárzásdózis lehetett. A helyi lakosság inkább érdeklődve, mint megijedve szemlélte az egészet és a lakosok a detonációk után 36 órával is - amikorra már egy teremtett léleknek sem lett volna szabad az erőmű 30 km-es körzetében lennie - ugyanúgy élték életüket, mintha semmi sem történt volna (pedig akkor már minden sugárzott a régióban). Érthetetlen, hogy olyan emberek, akik egy atomerőmű alkalmazottai, nincsenek képben arról, hogy egy felrobbant atomreaktor közeléből menekülni kell. Érthetetlen, hogy egy atomerőműben nincs azonnal hozzáférhető doziméter és hogy katasztrófa esetén senki nem ellenőrzi folyamatosan a sugárzás szintjét. Érthetetlen, hogy a mentőalakulatok tagjaiban fel sem merült, hogy védőruhát kérjenek, miközben egy sérült atomreaktort oltottak. Érthetetlen, hogy tűzoltók, munkások, katonák ennyire tudatlanok legyenek a radioaktiv sugárzás veszélyeiről. És végképp érthetetlen, hogy felelős vezetők hogyan voltak képesek tőbb figyelmet szentelni az eltussolásnak, mint emberek megmentésének.
Az HBO 5 részes filmje az atomkatasztrófáról meglehetősen életszerűen mutatja be a 33 évvel ezelőtti eseményeket. Megtekintésével sok érdekességet is megtudhatunk a korabeli eseményekről és a tragédia okairól, körülményeiről.
A kulcsfigurák sorsa 1986 után:
- Valerij Legasov: Két évvel a csernobili katasztrófa után, 1988 április 27-én, saját otthonában lett öngyilkos.
- Borisz Scserbina miniszterelnök-helyettes: Négy évvel a katasztrófa után halt meg, 1990-ben.
- Anatolij Gyatlov főmérnök: 10 év munkatáborra ítélték, de csak 5 évet töltött le (egészségügyi okokból) 1995-ben szívelégtelenségben halt meg.
- Nyikolaj Fomin: Őt is 10 évre ítélték, de Gyatlovval egyszerre szabadult. Rabsága alatt idegösszeomlást kapott. Szabadulása után egy erőműben dolgozott. További sorsa ismeretlen, nem tudni él e napjainkban. Angol nyelvű cikkek ennyit írnak róla: "Unfortunately, it's unclear what happened to him after he was released, but considering his deteriorating health, it's unlikely he lived for too long." Posztunk egyik hozzászólójától jött infó szerint: Fomin a Udomlya -i Kalinin erőműben dolgozott szabadulása után 1990-1995 közt, majd nyugdíjba vonult. Ma is él nyugdíjasként Udomlya kisvárosában (Szentpétervár - Moszkva közt félúton.)
- Viktor Bruhanov: 10 éves ítéletéből ő is csak ötöt töltött le. Állítólag ma Csernobilban él, az orosz állam engedélyével.
- Anatolij A. Szitnyikov - mérnök, Gyatlov helyettese. Fomin kiküldi a 3-as reaktor tetejére, hogy belenézzen a 4-es reaktor belsejébe, hogy valóban felrobbant e. Megteszi, de belehal, 1986 május 30-án.
- Borisz Sztolyarcsuk - mérnök, a 4-es reaktor vezérlőjében tartózkodott a robbanáskor. Ám később nem tartott Akimovékkal, így túlélte a katasztrófát. Ma is él.
- Alekszandr F. Akimov és Leonid Toptunov - mérnökök, Akimov műszakvezető a 4-es reaktorban, a robbanás estéjén önként vállalja, hogy Toptunovval együtt elmegy a felrobbant reaktor falához és megnyitja a reaktorzónát vízzel elárasztani tudó szelepeket. Halálos adag sugárzást kapnak. Haláluk: május 11.,14.
- Alexandr Yuvchenko - a 4-es reaktorban dolgozott, a robbanás estéjén ő tartotta azt a reaktorajtót, melyen keresztül a gyakornokok beléptek megnézni a reaktorzónát. Csodával hatásos módon túlélte a 4,1 sievert sugárzást. Egy évet volt kórházban (bőrátültetést kapott).
- Viktor Proskuryakov, Aleksander Kudryavtsev - gyakornokok. Halálos adag sugárdózist kaptak, amikor Akimov parancsára bementek a reaktorhoz, megnézni a r.zónát. Velük volt Perevozchenko is, ő is meghalt.
Zárásul, de még a 4-es blokk alaprajza előtt egy észrevétel: a radioaktiv sugárzásról még ma sem tudunk mindent megdöbbentő például, hogy a végzetes éjszakán 3 ember: Borisz Sztolyarcsuk, Viktor Bruhanov és Nyikolaj Fomin is órákat töltöttek a felrobbant atomreaktor épületében (Sztolyarcsuk egyenesen a vezérlőben, Gyatlov és Akimov mellett) mégis mindhárman makk egészségesen élnek ma is otthonaikban.
Készítette: Harmat Árpád
Ha érdekesnek találtad, várunk Facebook oldalunkon is!
2019.06.01(12:00)
A témához ajánlott posztok és cikkek:
- LINK1 - aszodiattila.blog.hu
- LINK2 - Csernobil hősei - chnpp.gov.ua
- LINK3 - Wikipédia
- LINK4 - mult-kor 2017
- LINK5 - mult-kor 2011
- LINK6 - Rubicon
- LINK7 - Kitekintő 2011
- LINK8 - Index 2011
- LINK9 - combatgear blog - túra1 // túra2
- LINK10 - HVG - 2011
- LINK11-átváltás - translatorscafe.com
- LINK12-sciencefriday.com - Ahat Happened
- LINK13-wikipédia, áldozatok