A rendszerváltás óta fokozódó érdeklődés mellett egyre növekvő szinten foglalkoztatja az embereket őseink származásának kérdése. Vajon mely népből származunk? Kik lehettek őseink? Kik a legközelebbi rokonaink? A szkíták, hunok, avarok leszármazási „vonalán” helyezkednek el az „ősmagyarok”, vagy inkább finnugor felmenőkkel rendelkezünk? Esetleg türk elődöket találunk, ha a honfoglalás előtti időket vizsgáljuk? Olyan kérdések ezek, melyekre máig nincs megnyugtató válasz. Ugyanakkor az is tény, hogy erős érzelmi kötődések nehezítik a tisztánlátást. A magyarok egy része ugyanis a szkíta-hun-avar elmélethez valamiféle nemzeti identitás–emóciót társít, mellyel szinte megbélyegzi (és nemzetárulónak tartja) a velük egyet nem értők táborát. Ráadásul ugyancsak ez a társadalmi csoport erősen átpolitizált réteggé válva ma a szélsőjobb egységbe kovácsoló, hívó szavának engedve saját közösséget épített maga köré, az „aki nincs velünk, az ellenünk” gondolatkör mentén.

László Gyula rajza

Pedig ha meggondoljuk kevéssé érthető, hogy szkíta-hun tábor tagjai miért vágynak annyira görcsösen arra, hogy bebizonyosodjon (és mindenki által elfogadottá váljon) Belső-ázsiai eredetünk. A hunok ugyanis - akárhogyan is nézzük - kudarcot vallottak a történelem nagy próbatételén. Attila vereséget szenvedett 451 –ben a  catalaunumi csatában a rómaiaktól, majd összeomlott birodalma és népe egyszerűen eltűnt a történelem süllyesztőjében. (Legalábbis eredeti hun népjellemzőik az 5. század végétől már sehol sem bukkantak fel többé.) Az avarokkal nagyjából ugyanez történt: előbb 791-ben a frankok, majd 803-ban a bolgárok verték szét birodalmukat. Az avarok fokozatosan szintén eltűntek és beolvadtak a környező népek szórványlakosságába. Ami a türköket illeti: a Közép-ázsiai türk népesség ma elmaradott és diktatórikus államokban vegetál, évszázados lemaradásban, orosz befolyás alatt, majdnem feudális körülmények között, muszlim hitben élve. (Persze Törökország erősödő hatalom Európa peremén, de a hozzájuk vezető állítólagos rokoni szál túl gyengécske ahhoz, hogy a törököket pozitív példaként tudjuk emlegetni, lehetséges őseinkként.)

Ugyanakkor az eltűnt szkíta, hun, avar népekkel és a türkökkel szemben a finnek virágzó, erős, fejlett és kulturált államot hoztak létre Észak-Európában, mely ma a kontinens egyik magabiztosan fejlődő, stabil gazdaságát működteti. Ha ebből a szemszögből nézzük, akkor valljuk meg: sokkal inkább érthető lenne, ha a fejlett (és keresztény) finn néphez szeretnénk inkább kötődni, mintsem eltűnt, tönkrement, beolvadt, vagy vegetáló és elmaradott muszlim vallású ázsiai etnikumokhoz. Ám nem ez a helyzet. Ma a magyar társadalom jelentékeny része makacsul ragaszkodik a hun és türk ősökhöz és saját nemzeti nagyságát furcsa módon az említett ázsiai népekhez való kötődésben látja garantáltnak.

Az is tagadhatatlan, hogy napjainkban nagyon sokan valamiféle történelmi összeesküvést feltételeznek abban a tényben, hogy a történelemkönyvekben még mindig helyet kap a finnugor verzió. Sokan tudni vélik ugyanis, hogy a reformkor éveiben (1830-1848) Habsburg hatásra a Magyar Tudományos Akadémia (Hunfalvy Pál és Budenz József ) szándékosan „ültette el” a magyar tudományos világ emlékezetében a finnugor leszármazást, hogy lerombolják nemzeti büszkeségünket. Az egész elképzelés azonban a teljes logikátlanságon túl mindenfajta bizonyítást nélkülöz. (Ahogyan az is, hogy a MTA napjainkban is direkt elnyomná a hun vagy türk felmenőinkről szóló elmélet elismertté válását.)

Ha a kérdést tudományos és történészi szemszögből vizsgáljuk: bizony sok sebből vérzik a szkíta-hun-avar elmélet (de még a türk leszármazás kérdése is). Kezdjük mindjárt a legfontosabbal: időben és térben túl nagy űr választ el bennünket mind a szkítáktól, mind a hunoktól. A szkíták az ókori világban, Európa keleti részein nomadizáltak több mint másfél évezreddel (!) a magyarok megjelenése előtt. Attila hun király pedig majdnem 400 évvel azt megelőzően halt meg, hogy az első bizánci források megemlítették a magyarokat Sarkel várának környékén (a Don folyónál), a kontinens túlsó részén. Vagyis a magyar törzsek első dokumentált megjelenésekor a szkíták már 900 éve, a hunok pedig közel 400 éve eltűntek Európából (és Ázsiában sem maradt fenn egyetlen szórványcsoportjuk sem)!

Ami a gyakran emlegetett 10. századi forrásokat illeti, - melyek arról szólnak, hogy több európai kolostorban hunoknak vagy avaroknak nevezik a honfoglaló magyarokat – megjegyzendő: a korabeli európai népesség nem tudta megkülönböztetni a sztyeppei nomád népeket. A németek szemében a besenyők, hunok, alánok, úzok, jászok, avarok, kitajok, magyarok, kazárok, türkök … stb szinte alig megkülönböztethető etnikumok voltak. Mivel a felsorolt népek hasonlóan néztek ki, egyformán harcoltak és viselkedtek is, többnyire Európa szerte minden sztyeppei népre alkalmazták a hun, vagy türk megnevezéseket. Nagyjából ennek köszönhetjük, hogy ma a "H" betű jelzi országunkat, hiszen Nyugat-európai nézőpontból szemlélve, a hunokkal egyező területekről évszázadokkal később kiinduló magyar kalandozások összetéveszthető hasonlóságot indikálnak a két nép között. (Hasonló ez ahhoz, mint mikor egyformának találjuk a kínai, japán, koreai és mondjuk vietnámi népek szülötteit és alig látunk köztük különbségeket, holott ezek mind különböző etnikumok.) Éppen ezért nem bizonyíthatják esetleges hun vagy avar származásunkat az ilyen jellegű leírások.

Nem lenne teljes a poszt a finnugor elmélet kritikája nélkül. Ugyanis ez az elképzelés sem tekinthető bizonyító erejűnek. Bár Reguly Antal 1840 és 1847 közt komoly nyelvészeti bizonyítékokat gyűjtött össze a finnugor népekkel való kapcsolatunk alátámasztására, egyéb szempontból számtalan kétség merül fel a finn-magyar rokonságot illetően. Itt az antropológiai, genetikai és néphagyományokra vonatkozó tényezőkre kell főleg gondolnunk, melyek a finnektől különböző genotípusra, megjelenésre és szokásrendszerre utalnak.

Minden valószínűség szerint a magyarok eredtét illetően az igazság valahol a finnugor – türk vegyes leszármazás „környékén” keresendő, amit többek közt alátámaszt a hét magyar törzs nevének etilomógiája is, ha a két finnugor és öt türk törzsnévre gondolunk. Ugyanakkor az is tény, hogy tudományos megközelítésben sem a szkíta-magyar, sem a hun-magyar, sem pedig az avar-magyar rokonságot nem tudták eddig hitelt érdemlően bizonyítani. (És tegyük hozzá a már említett térbeli és időbeli távolságok miatt elég valószínűtlen is a szoros kapcsolat ezen népekkel, bármennyire is szeretnénk ennek ellenkezőjét hinni.)  Mint ahogyan népünk 9. századot megelőző európai jelenlétére, vagy pláne ókorig visszanyúló, babilóniai, egyiptomi vagy szíriai szerepére sincs az égvilágon semmi bizonyíték. Persze a szkíta-hun elmélet hívei mindig Kézai Simonra hivatkoznak. De az az igazság, hogy IV. László udvari papja, aki 1283 körül írta Gesta Hunnorum et Hungarorum című művét - melyben kifejti a hun-magyar rokonságot, és amely innentől kezdve vissza-vissza térő módon állandó „bázisát szolgáltatja” a hunokkal való rokonságunk elméletének – nem tekinthető éppen teljes értékű, korhű forrásnak. Háromszáz évvel a honfoglalás után ugyanis, tisztázatlan európai (főleg német, olasz, francia) krónikákra, leírásokra támaszkodva, a korszak viszonyaira „aktualizálva” írta meg művét, mely nélkülöz minden fajta forrásbizonyítást, vagy forráskritikát. Éppen ezért is kezelik annyira óvatosan és fenntartásokkal Kézai művét az európai és hazai történészek.

Ami a mai annyira népszerű genetikai kutatásokat illeti: jelen állás szerint a XIX. századi török-ugor háborúnak valószínűleg az a vége, hogy nincs is háború, hanem együttélés van: a honfoglalók egyharmad részben ázsiai, egyharmad részben jellegzetes európai, egyharmad részben pedig Dél-Urál – Kaszpi-vidék eredetűek lehettek genetikailag. [Kolozsi Ádám, Index 2018.03.17.]

Összességében kijelenthetjük: a magyarság őstörténetének objektív feltárása még várat magára. De bármit is hoz a jövő kutatása, egy dolgot nem szabad elfelejtenünk: mindig az elméletünket kell a tényekhez igazítanunk, és nem a tényeket torzítani az elméletünkhöz. Bármi legyen is az az elmélet.

Dr. Nagy László (2016.03.08.20:00)